Pimasz úr

Most vasárnap ezzel a témával foglalkozik a műsor. Vakok, halláskárosultak, értelmi fogyatékosok, mozgássérültek. Egy vak ismerősöm ültetett bogarat a fülembe, ki éveken át szenvedett az emberi rossz indulattól. A becsapásoktól, a segítőkészség hiányától. A forgatási napokon aztán örömhír – mindennek az ellenkezője bizonyosodott be. Ma már hála az égnek az emberek hozzáállása hihetetlen pozitív irányba fejlődött, már „csak” a technikai feltételek hiányoznak az élhetőbb élet megteremtéséhez. Kórházakban, boltokban, patikákban és egyáltalán az élet legtöbb területén. Bevallom rég kerített ennyire hatalmába forgatás, úgy érzem egészen különleges emberekkel hozott össze a sors. Rendkívül megkedveltem mindnyájukat és ez a néhány nap folyamatos elérzékenyülésben tartott. S tart azóta is. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre, vajon bennetek változtat-e majd valamit a főhősök személyes története és a bemutatott helyzetek.

Mindenek előtt köszönöm a tippeket, nagyon jól működött, és be is igazolódott valamennyi – ma már túl is vagyunk a forgatáson. Így hát ezennel köszönöm mindenkinek, aki bekapcsolódott, de ne fájdítsátok tovább a szívemet a jobbnál jobb ötletekkel e témakörben, mert sajnos már nem lesz módomban kipróbálni… Mellesleg kiderült, hogy bizony vannak cégek, ahol kifejezetten rátarti magatartásra szólítják fel őreiket – az ilyen helyeken ugyanis többnyire nem létezik érzékelőkapu, ezért is vannak úgy begyulladva. Másrészt rengeteg lopás, így nem véletlen az sem, hogy idáig fajult az őr-helyzet kis hazánkban.

Most vasárnap azonban barátibb a téma. A "túlsúly" problémája lesz terítéken, és bár néhány nap kevés egy téma teljes feldolgozására, ez esetben néhány kísérlet eredménye talán reménnyel töltheti el a kevésbé szilfid polgártársakat. Egyrészt módfelett toleránsaknak tűntek az emberek, másrészt hittek bennem, a 140 kilósan szuszogó, elszánt munkakeresőben. Ez a riport még a forgatássorozat legelején készült, így az oly sokszor tapasztalt gyanakvás és jelmezes lebukás sem nehezítette dolgomat. Nem kívánok nagy bölcsességeket megfogalmazni tanulságképpen – egyrészt mert ilyen nem fogant meg bennem, másrészt, mert valós képet nem kaphatok néhány napos megmerítkezés során. Ám egyet biztosan kijelenthetek: az emberek többsége csak magával van elfoglalva, csak saját külseje érdekli, és ezen nem érdemes egyetlen ducinak sem izgulnia. Más dolog az egészség, meg a tetszeni akarás, ezt nem vitatom. De vadidegenek sekélyes véleményére nyugodtan tojhat mindenki.

A rögzített jelenetek háromnegyede januárban, az utolsó rapid randi rész pedig néhány hete készült. Ez az epizód volt ugyanis a tesztadás, hogy szeretik-e majd a nézők a Viasaton ezt a műfajt (csak zárójelben: akkor, ott, a tesztközönség módfelett szerette, úgyhogy remélem élesben is hasonló lesz az eredmény). 

Ezennel jó tanácsokért fordulnék a kedves olvasóhoz. A napokban a bolti, áruházi biztonsági őrök lelkivilágát vizsgálnám meg. Gyanítom, nem vagyok egyedül, aki furcsán viseli, mikor a hátában elmozdíthatatlanul ott liheg a folyton gyanakvó biztonsági ember. Hogy nyilván mit is akarok épp kicsempészni a boltból ugyebár. Mindig is ügyetlen bolti szarka voltam, így viszonylag hamar, 5 évesen fel is hagytam ezzel, mikor egy Sport csokival buktam le. Emiatt különösen zavar az állandó gyanakvás…

Némi tapasztalatot gyűjtenék nagy tisztelettel, hol bukkanhat az ember ilyen különösen rossz fej, túlbuzgó alkalmazottba és főleg, hogy milyen az a bizonyos típus, akit - ahogy belép egy boltba - hát bizonyosan azonnal kipécéznek? Ha vannak helyszín és karaktertippek szívesen fogadnám azokat a kommentekben. Előre is kösz a segítséget!

Milyen izgalmas és főleg jól csengő, jó ritmusú cím. A köztük való merülés pedig igen csak igazolta a feltételezéseket. Sőt. Menet közben – ahogy ez jó esetben lenni szokott – jött meg igazán az étvágy és rajzolódott ki a jelenség sokkalta izgalmasabb mivolta. Hogy jóval összetettebb a képlet.

Abból indultam ki, hogy elég egy kék kezeslábasban, sárga mellényben a furán álló méregdrága, és gyakran nagyon fekete kocsicsodákat látványosan fotózgatni – máris nekem rontanak. Ebben aztán nem is csalódtam. Ám ami menet közben jött, az még izgalmasabb lett. Az éjszakai kerékbilincselések esete. A nyilvánvaló óriási kaszálások reményében. Mikor este hétkor a belváros valamennyi színházában becsöngetnek, hirtelen bukkannak fel a kisfurgonok és az éj leple alatt szépen végiglakatolják a gyanútlan tulajdonosok autóit. Közterületesek és végrehajtók, merthogy szabálytalanul és főleg tiltott helyen áll gépjárművük. Nyilván jogos persze mindez, csak hát igen embertelen. Szemét húzás na. Néhány napon át őket és a felháborodott tulajdonosokat követtem. Ahogy ott állnak öltönyben, nyakkendőben, körömcipőben. Tanácstalanul, cetlivel kezükben. És mehetnek kilométerekkel odébb, taxival, vagy gyalog, éjnek évadján megváltani 15 ezer forintos szabadulásukat.

Szerintem szórakoztató és felháborító lett a végeredmény.

 Szörnyen indult a tegnapi hajnal. Gregorich András halálhíre. Az RTL Klub egyik leginkább megbecsült és főleg leginkább szeretett munkatársa volt ő. Ritka ez a mi szakmánkban. Nyilván valamennyi szakmában az, de higgyék el, a miénkben talán példa nélküli. Mármint az őszinte, érdek nélküli tisztelet és szeretet. Kicsik és nagyok részéről egyaránt. A technikusi személyzettől a vezérigazgatóságig mindenki elismerte és szerette.

Hat éven át dolgoztam a csatornánál, őt azonban csak az utolsó évben ismertem meg. Hirtelen alkalmi munkám fő főnöke lett. A Survivor című, lakatlan szigeten játszódó reality versengést utaztunk Dominikára forgatni. Én, mint sokból az egyik helyszíni csatlós riporter, ő, mint a produkció legfőbb főnöke. Egy hórihorgas, mindig klumpás nagybajuszú szigorú urat mutattak be nekem, hogy hát akkor, íme a mester, kezdjünk összeismerkedni. Csupán egyetlen hónapot dolgoztunk így együtt, se előtte, se utána nem láttam soha. Mégis ez az idő határozza meg azóta is felejthetetlen emlékét. Szigorát, humorát, igazságosságát. 6 éve, hogy nem láttam és most már biztosan soha nem is fogom. Pedig 6 éve minden héten gondolok rá.

Éleslátására, kendőzetlen véleményére, szakmai tudására. Ez most már örökre így marad. Továbbra is csak gondolatban kérhetem ki véleményét, gondolatban fordulhatok hozzá tanácsért, vagy gondolhatom csupán, hogy épp miért és mivel cinkelné valamely munkámat. Ám sokaknak személyesen, nap mint nap megadatott mindez és tudom, nekik micsoda űrt jelenthet hiánya. Tudom, hogy így van.

Kivételes ember és egyedülálló szakember volt, a Nagy Csatorna valamennyi sikerműsorának csendes, bölcs, motorja. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy bár gyakran a gombon volt már az ujjam, végül mégsem hívtam fel. Sajnálom.

A sokak által előre is véleményezett, melegekről szóló adás - a többi mellett - felkerült a VIASAT3 videoportáljára.

Most vasárnap ünnepi műsorrenddel készül a csatorna, így a következő (sorrendben a negyedik) adást egy héttel később vetítik csak le. Bár eddig csupán néhány kocka volt látható az előzetesben, a hazai meleghelyzetről szóló adás máris nagy felháborodást váltott ki. Talán a téma, talán az öltözék… Mindenképp fontosnak tartom, hogy ezzel foglalkozzak, és kissé elkarikírozva, eltúlozva mutassak be archetípusokat.

Mint ahogy ti is írtátok, 25 perc valóban kevés ahhoz, hogy egy-egy jelenséget teljes mélységében bemutassunk, ám a figyelmet ráirányítani is elegendő. Mindemellett nem titkolt célom a szórakoztatás. Hogy könnyed, sokszor önironikus formában szerezzek a nézőknek könnyed perceket. Ennél többet gondolni erről a műfajról azt hiszem dőreség lenne, viszont nem tudom, van-e fontosabb és értelmesebb dolog a mai világban a szórakoztatásnál - szerintem nincs. Ezért vágtam bele. Riport alapú, kandikamerás szórakoztató show. Erről egyébként a kezdeti kedves Indexes elemzés után a Velvet újságírója, Dukai Roberta készített interjút velem, akinek van kedve, nézzen utána.

A meleg téma azonban elkerülhetetlenül ki fogja verni a biztosítékot. Egyrészt a tartalom, másrészt a szereplők miatt. Ugyanis főszereplői is vannak a riportnak (Brithany, Zita, és Robi), akik igencsak kendőzetlenül beszélnek saját homoszexualitásukról, a szülőkkel vívott csatákról és az állandó, mindennapi harcokról. És arról is, hogy mindez mégis megéri. Mert ettől boldogok. És természetesen megszólalnak majd a homoszexualitás harcos ellenzői is, akik szintén nyíltan mesélnek arról, miért undorítja őket mindez. És közben sorra jártam olyan, számomra korábban elképzelhetetlen helyeket, melyek igenis léteznek (évek óta már) itt Budapesten. Jártam meleg tánciskolában, ahol pasik lassúznak egymással, jártam meleg sörözőben, és meleg hotelben is. Meg persze vidéki diszkókban, egyértelműen melegnek öltözve, tesztelni a reakciókat. Tehát mindez jövő vasárnap, április 19-én vasárnap 6-kor. Sok zenével, kippekkel, izgalmas szereplőkkel. Addig is jó pihenést, húsvétozást mindenkinek, tessék rápihenni a jövő vasárnapra, mert elég meleg lesz!

Mármint az itt kommentelőkről. Őszintén mondom, hogy bár korábban nem igazán hittem a műfajban, most kifejezetten örülök annak, hogy belevágtam. Hogy itt olvashatom a kendőzetlen véleményeket, és hogy itt legalább nekem is van jogom, lehetőségem reagálni. Meg úgy érzem, értelme is van. Tanulságos, amit írtok, igyekszem jórészét meg is fogadni. Az is jól esik, hogy egyelőre inkább többen vagytok, akik támogattok, mint akik fikáztok. A fikázások azonban épp oly építőek, meglátjuk mit sikerül ezek közül okosan fontolóra venni és beépíteni. Ám ami az igazi segítség jelen esetben, hogy nem csupán arc nélküli „hirtelen bátor” megmondó emberek vannak. Örömmel veszem, ha továbbra is kapcsolatban maradunk…J Addig van értelme ezt az egészet csinálni, amíg ilyen érzelmeket vált ki. Különben érdektelen az egész. Szóval kösz mindenkinek.

Nem épp a legideálisabb időben, a végre kitörő áprilisi tavaszban utaztatom vissza a nézőt kissé a zord télbe. Ám hátha jól esik egy kis lehűtés… Saját, személyes utinapló lett végig videózva, miközben egészen más volt a kezdeti terv. Nyílván családi örömködés rögzítése végett került be a videokamera a táskába… Még decemberben adódott úgy, hogy hirtelen kényszerpihenő következett be amúgy munkás hétköznapjaimban. Előző munkahelyemről végkielégítéssel búcsúzva gondoltam kárpótlom sokszor elhanyagolt családomat és jutalomutazásra fizettünk be a festői Ausztriába. Egyedi luxusként, most először kivételesen négycsillagos wellness hotelre esett a választás. A síelés nekem, melyet 2 éves korom óta űzök szenvedéllyel, mindig a családi jókedvről, sokszor fapados csehszlovákiai ridegszállásokról, hosszú órákon át tartó felvonósorban állásokról szólt. Mégis a napsütésről, a sportról, a teljes kikapcsolódásról. És persze azért az árért amibe az kerül. Szóval ez a legfontosabb, hogy az ár-érték arányt figyelembe véve volt mindez sokkoló. Nem vagyok finnyás úrifiú, évekig 9 nm-es szekrényszobában húztam meg magam boldogan, illegálisan, sőt szuper jó kis szoba volt ez az osztrák tulajdonképp, csak írták volna meg előre, hogy ilyen vadregényes és főleg kértek volna harmad ennyi pénzt érte. Ez a lényege a most vasárnapi videónaplónak tehát a tehetetlen düh és a csalódás nem pedig a finnyáskodás és a gőg. Kéretik ilyen szemmel végig követni majd – már persze amennyiben nem szólít inkább a kiskertbe vagy a telekre a szikrázó napsütés… 

Túl vagyunk ezen a bizonyos BKV-s adáson. Rég volt ilyen intenzív gyomorgörcsöm már – el is mesélem miért. Tudni kell, hogy a Viasat, miután londoni székhelyű tv csatorna, onnan is sugározza adásait műholdon keresztül. Innen is gyanítom az elnevezés, vagyis Via Satelit, azaz műholdon át. A hazai gyártású műsorok esetében ez azt jelenti, hogy adásbiztonsági okokból jó pár nappal korábban már ott kell legyen a kész adáskazetta, amit számítógép illeszt rendszerbe és küldi az adást. Ez a bizonyos második Pimasz úr adás is jó ideje dekkolt már bekódolva a londoni rendszerben, mikor a legnagyobb veszekedés közepette perrel fenyegetőzött az egyik, a promóban magát felismerő hölgy vőlegénye. Hozzám már csak az üzenet híre jutott el, de egyértelmű volt, hogy azonnal cselekedni kell és mindent el kell követni a jogszerű sugárzás érdekében. A hatályos médiatörvény értelmében elegendő volt a külsejét és hangját utólag a felismerhetetlenségig kitakarni és torzítani. Ez végül sikerült ugyan, de nem kis versenyt futottunk az idővel. Természetesen minden galiba közbejött, ami elképzelhető. A kész, összevágott adás vírusos lett a gépben, a fele elszállt és képkockánként kellett visszaírni. Közben az összes rosszul hallható (volt ilyen szép számmal) beszélgetés felirata, melyet egy teljes napig készített Anti (így hívják) kollégám egyszer csak eltűnt. Ám a kisrepülő a vecsési reptéren már felszállásra készen várta, hogy az utolsó pillanatban odaérjen az új adáskazetta. Nos hát ezért történhetett, hogy sajnos rengeteg helyen nehezen volt hallható és bizony felírat sem segítette a nézőt. Elnézést ezért mindenkitől, de választani kellett: vagy a per, vagy a felirat, ugyanis nem volt már idő több, egy perc sem…