Fontosnak tartom elmondani a mostani Pimasz úr verzió lényegét. Az átalakulásét és a rejtett kamerázásét. Megmutatni és megélni. Nem lebuktatni, tényfeltárni, oknyomozni stb. áll szándékomban, hanem egy-egy jelenséget bemutatni és közben szórakoztatni. Meg persze valamelyest informálni is, ám őszintén szólva a teljesség görcsös igénye nélkül. Megmutatni egy aprócska szeletét a valóságnak. Egy aprócskát csupán. Ráadásul az én szemüvegemen keresztül. Ez bizony rendkívül szubjektív egy műfaj és rizikós játék. Az én játékom.

Manapság a klasszikus riporteri fellépés és technika - úgy vélem - lehetetlenné teszi a valós szituációk megörökítését. Sajnálom, de bizony elmúltak azok a klasszikus évek, mikor „A TÉVÉRIPORTER” megjelent a helyszínen és mindenki készséggel csacsogott neki, mesélt, megmutatott, boldog volt, hogy a mikrofonba beszélhet. Mint volt ez anno még a 60-as, 70-es vagy akár még a 80-as, sőt 90-es években. Mostanra a gerilla-tévézés az egyetlen esély, hogy olyasvalamit mutassunk be, ami még meghökkenti, felháborítja, vagy épp csak mosolyra készteti az embert. Ezért van szükség olykor a személyiségi jogok tiszteletben tartása mellett a rejtett kamerára, az álca végett pedig a beöltözésre. Meg persze némileg a szórakoztatás miatt is, hisz a majdani figurák egytől egyig egyfajta paródiái, szélsőséges karikatúrái a valós lényeknek. Legközelebb egy BKV figura eltúlzott karikatúrája, majd egy szado-mazo meleg csődör bőrébe bújok, lesz azután bumburnyák parkolóőr. Nyilván sokakat felháborít majd mindig valami, de hát ez egy ilyen műfaj.