Szörnyen indult a tegnapi hajnal. Gregorich András halálhíre. Az RTL Klub egyik leginkább megbecsült és főleg leginkább szeretett munkatársa volt ő. Ritka ez a mi szakmánkban. Nyilván valamennyi szakmában az, de higgyék el, a miénkben talán példa nélküli. Mármint az őszinte, érdek nélküli tisztelet és szeretet. Kicsik és nagyok részéről egyaránt. A technikusi személyzettől a vezérigazgatóságig mindenki elismerte és szerette.

Hat éven át dolgoztam a csatornánál, őt azonban csak az utolsó évben ismertem meg. Hirtelen alkalmi munkám fő főnöke lett. A Survivor című, lakatlan szigeten játszódó reality versengést utaztunk Dominikára forgatni. Én, mint sokból az egyik helyszíni csatlós riporter, ő, mint a produkció legfőbb főnöke. Egy hórihorgas, mindig klumpás nagybajuszú szigorú urat mutattak be nekem, hogy hát akkor, íme a mester, kezdjünk összeismerkedni. Csupán egyetlen hónapot dolgoztunk így együtt, se előtte, se utána nem láttam soha. Mégis ez az idő határozza meg azóta is felejthetetlen emlékét. Szigorát, humorát, igazságosságát. 6 éve, hogy nem láttam és most már biztosan soha nem is fogom. Pedig 6 éve minden héten gondolok rá.

Éleslátására, kendőzetlen véleményére, szakmai tudására. Ez most már örökre így marad. Továbbra is csak gondolatban kérhetem ki véleményét, gondolatban fordulhatok hozzá tanácsért, vagy gondolhatom csupán, hogy épp miért és mivel cinkelné valamely munkámat. Ám sokaknak személyesen, nap mint nap megadatott mindez és tudom, nekik micsoda űrt jelenthet hiánya. Tudom, hogy így van.

Kivételes ember és egyedülálló szakember volt, a Nagy Csatorna valamennyi sikerműsorának csendes, bölcs, motorja. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy bár gyakran a gombon volt már az ujjam, végül mégsem hívtam fel. Sajnálom.