Pimasz úr

Az utolsó, vagyis 12. állomásához érkeztünk az nyári szezon riportsorozatának. A plasztikai sebészetről szól a történet. A főhősök műtétet vállaló páciensek és műtéteket végző sebészek.

A témáról csupán annyi, hogy elsők között szerepelt a listán még decemberben, melyet mindenképp meg akartunk valósítani a „megélni és megmutatni” mottó nevében. Tudtuk, hogy rendkívül nehéz – sőt, lehetetlen lesz olyan pasit találni, aki vállalná azt ország-világ előtt, hogy őrajta szépészeti beavatkozást hajtottak végre. Azt is tudtuk, hogy egy-két magamutogató lánykát nem kunszt lencsevégre kapni, akik szívesen és büszkén mesélnek mellnagyobbításukról, netán szívesen is mutogatják azt. Ám a plasztikai sebészetnek ez csupán az egyik – és nem is annyira magasztos része – sokkalta fontosabb és bemutatni való a helyreállító műtétek típusa, hogy a kifejezés hallatán ne csupán az óriás műanyag mellekre asszociáljon többé a néző. Jó pár ilyet is bemutatunk, fantasztikus sebészeik mellett. És persze egy unikum figura portréja is látható lesz végre -. A hazai plasztikai sebész társadalom legirigyeltebb sztárja – hölgynézőink nagy örömére – Krasznai doktor enged majd némi betekintést magánéletébe és munkásságába.

De visszakanyarodva az első mondatokhoz, tudtam azt, ha valamit valóban meg akarok élni és így bemutatni, kénytelen leszek magam is kés alá feküdni. Sokáig morfondíroztunk, mi lehet az, ami esetleg valóban rám férne és viszonylag gyors a felépülés. Így jutottunk el a tokaleszíváshoz, ám ha már egyszer úgyis műtőasztalra fekszik az ember és úgyis zsírleszívás a cél, érdemes összekapcsolni a „kellemest” a „hasznossal” és több mindent is rendbe rakni egyszerre… Egyértelmű volt azonban, hogy ez csakis a riportsorozat utolsó epizódja lehet, hisz azért a teljes felépülés legalább 3 hetet vesz igénybe, kötésekkel, zúzódásokkal a testen és a fejen azonban nem túl szerencsés forgatásokra járni…

Nem tudom, hogy jó ötlet volt-e, viszont saját bőrön tapasztalni bármit is – akár örömet akár fájdalmat egészen más, belülről megélni minden egyes stációját egy ilyen – sokszor éveken át tartó – morfondírozásnak és végül döntésnek, igenis tanulságos lehet. Most vasárnap kiderül mi a helyzet. Tud esetleg valaki pasiról, aki vállalni meri azt, hogy hiúságból műttette meg magát? Én nem találtam ilyet. Magamon kívül…

Jó, hogy másban is ébreszt gondolatokat a Balaton újramentési akciója. Tegnap estére elkészült az adás, melyet megmutattam itthon, ahol kissé csalódást okozott. Ugyanis velem volt végig feleségem is, aki az összevágott riportból nagyon is hiányolta a negatívumokat is.

Hiszen rögzítettünk olyan jeleneteket is, amikor a rendkívül szemtelen és undok hurka-kolbászos majd’ 1 órán át váratott minket a kajával, és mindenki mást kapott végül mint amit rendelt. Pedig nagy dölyffel ecsetelte, hogy 30 éve van a szakmában és az ő bodegája a legmenőbb az egész déli parton (Lellén). Igen, volt jó pár ilyen, meg jó pár olyan szállás, ahová jóérzésű ember be sem teszi a lábát és nem kehet csodálkozni, ha üresen áll. Igen ez is a Balaton, sőt sok ilyen vezet oda, hogy évről évre több a kiábránduló kiránduló. De a jellemző még sem ez, hanem a hihetetlen küzdelem és akarat én pedig nem akartam 2-3 negatív példával átszőni a riportot, sokkal inkább  - szokásomtól eltérően – csakis a pozitív dolgokra felhívni a figyelmet és a régmúlton nosztalgiázni kicsit. Remélem ez ad egy lökést és nem hiányzik majd az elégedetlen zsörtölődés… Pedig egyelőre néha ez is az összképhez tartozik… Tudom.

Most vasárnap hatkor lesz ennek a jelenségnek a mini tesztje. Mint ahogy sok egyéb, ez is sokat javult szerencsére az utóbbi években. Mármint az autósok-motorosok párharc. Ettől függetlenül még mindig egy kész öngyilkossági kísérlet sokszor megindulni a forgalomban. Vacak járgánnyal, vacak rutintalan tudással, védőfelszerelés nélkül. Még mindig elképesztők a statisztikák, nincs hétvége motoros baleset nélkül. Talán a rosszindulat lanyhul, ám az autósok figyelme nem erősödik. Még mindig nem veszünk tudomást arról, hogy nem csak mi (kocsisok) létezünk a sávokban, nagy ívben tojunk mindenki másra…
Egy biztos: én nem merészkedek ki többet motorral az utakra. De jó lenne, ha nem vennénk el azok kedvét a jövőben, akik viszont tudatosan ezt a közlekedési formát választották. Figyeljünk a gyengébbre is…

Múlt hét végén – ahogy meséltem már a múltkor – épp ott forgattunk. Én gyerekkorom óta imádom ugyan, de borzasztó lehangoló volt látni azt a pusztulatot ami most ott van. Így a nagy nagy szezonra várva… Állj! Én komolyan gondolom, hogy minden erőnkkel segíteni kell a legenda feltámasztását. Azt gondolom teszünk is ezért itt a Pimasz úr című műsorban, de nem szabad mellébeszélni sem, mert ez így egyelőre most nagyon purtyanat. A víz ugyan gyönyörű tiszta, a környék is csodás, egyszerűen az itteniek tekintetéből és tetteiből múlt el a hit és a lelkesedés. Sorra árulják az emberek házaikat, zárnak be vállalkozások és maradoznak el a turisták – magyarok és külföldiek egyaránt. Sokan mesélték ennek az idei szezonnak adnak még egy esélyt s ha ezúttal sem támad fel a Balaton hát lehúzzák a redőnyt… A Balaton Retró című filmmel, a hőskorral állítjuk majd párhuzamba a mai tapasztalatokat. Az idei nyár jelszava: mentsük meg a Balatont!

Túl vagyunk a szeméthelyzet idei felmérésén is. Bámulatos, hogy a végeredményt tekintve tulajdonképp nincs változás. Bár sokak fejében változott a hozzáállás, jóval többen vannak azok, akik megértik, hogy környezetünket talán ne vágjuk haza a felkupacosított szeméthegyekkel - azért a végső kép mégis elszomorító. Hiába, sok kis fecske azért még nem csinál nyarat és elég csupán néhány oltári tahó ahhoz, hogy minden úgy nézzen ki, ahogy. És az még csak nem is szülői háttér kérdése. Pusztán a megértés és belegondolás hiánya. A nyóckerben éppúgy, mint a módos budai Várnegyedben. Ez van. Majd meglátják!

Aztán kukás kocsin utazva, a csapattal reggeli kukákat ürítve jópofa nyugtatójátékot dolgoztunk ki a türelmetlen, hőbörgő kocsisorok és sofőrjeik nyugtatására. Pici pakli kártya és dobókocka került elő a zsebből és pörgött a motorháztetőn – kis gondűző játék, ha már úgy sem halad tapodtat sem a sor… Kedves reakciók és meglepő barátkozások ott, a dugóban. A jutalom pedig finom cukorka a győzteseknek.

Ja, és ami a legnagyobb hatással volt a stábra - és ezért is lett a cím túl a szemétdombokon -, az nem más, mit az óbudai hegyek-völgyek közt húzódó mocsaras dűlőre bukkanás. Itt egy külön társadalom, egy nomád törzs vert tanyát, akik – akár az Alföldön – magyar szürkét, lovakat, birkanyájat tartanak és legeltetnek az elképesztő, sokszor illegálisan odahordott szemét közt. Különleges hangulatú óbudai szafarin jártunk…

Íme egy párperces részlet a vasárnapi adásból. A felvételen könyörtelen biztonsági őrök csapnak le rám és Fitti kollégára. Jó szórakozást!

Az ötlet tulajdonképpen egy ismerősöm 10 éves gyerekétől jött. Egy barátjával mentek be kora délután az egyik nagy multi elektronikai üzletbe játékokat nézni. Egyik pillanatban egy őr lépett melléjük és parancsolt rájuk mindenféle előzetes érdeklődés nélkül, hogy „Húzzatok innen a p.csába ti kis p.csök. Mint kiderült azért, mert 14 éven aluliak csakis szülői felügyelettel tehetik be lábukat az üzletbe. Ez nekem eddig nem tűnt fel, igaz nem is figyeltem a táblákat, ám talán nem ez a legkedvesebb hangvétel, amit az ember használ két tíz év körüli gyermekkel. No kérdés, hogy hol van apu-anyu, no kérdés, hogy hány évesek vagytok, egyből a kedves felszólítás, hogy húzzatok. A történet bizonyosan így történt, ugyanis később jegyzőkönyv született, a biztonsági őr pedig másnaptól már nem volt alkalmazottja az üzletnek. Vesztére ugyanis a kisfiú apukája azonnal a vezérigazgatóhoz fordult tajtékozva és nem kellett sok ahhoz, hogy elérje célját. Aztán a riport forgatása közben sok mindent sikerült megtudni, megérteni, mi miért van így vagy úgy,  a biztonsági rendszerekben és elég tanulságos volt megélni a különböző karakterekkel szembeni gyanakvásokat is. Hátizsákos túrista, rakott szoknyás romaasszony és malteres melós is fennakad azon a bizonyos hálón…

Érdekes tapasztalat, hogy az évek során a legtöbb rossz dolog nagyban javul és változik, van azonban ami mindig örök. Ez az emberek környezetünkhöz való állása, pontosabban annak teljes letojása. Vaskos bírságok ide vagy oda, kijelölt legális szemétlerakók, stb. még mindig tucatszám hordják platós kocsin a szemetüket egyesek, hogy azután odaborítsák, ahová kedvük van. Élmény a barangolás az olajos gumiabroncsok között, játszótéri csikkupacokban és kutyaszarok közepette. A napokban ebben az élményben volt újra részem – immáron sokadszor. Igyekeztem elmagyarázni egyeseknek, hogy ez miért nem túl guszta egy cselekedet…

Hétfőtől motorosok kontra autósok helyzetét indulok tesztelni. Óriási segítség volt már a múltkor is, hogy remek tippeket adtatok, ezúttal is csak bátorítanék mindenkit. Az örök háborúskodás 2 és 4 kerekesek közt és minden, ami ehhez társul – ezt megmutatni és megélni a terv. Várom a javaslatokat, mi az ami feltétlenül kihagyhatatlan e tárgykörben, melyek a legzűrösebb helyszínek, hol van az amikor a motorosok hozzáállása és viselkedése a felháborító, és hol van az ahol paraszt autósokba botol az ember nagy eséllyel?

Ha bárkinek bármiféle tippje akad, szívesen veszem!

Kedves R84!

Jó, hogy felhoztad a DM-es példát, melyet mellesleg nem most, hanem jövő vasárnap, azaz 17-én láthattok. Szeretném leszögezni, hogy a jelenség, amit te provokációnak írsz le, valóban megtörtént. Ám nem tettekben, pusztán külsőségekben. Mint ahogy több esetben is, több figura bőrébe bújva (hátizsákos turista, festékes ruhájú melós, rakott szoknyás népviseletű batyus asszony). Valóban egy társammal voltam, viszont ő nem egy állandóan visszajáró, visszaeső áruházi tolvaj – ahogy aranyosan vélelmezed, hanem Fitti, az Így tévéztek ti című TV6-os műsor egyik házigazdája. Nem csináltunk kamulopást, nem csaptunk be senkit (mint ahogy ezt mellesleg a mi kameránk sőt az ő ipari kamerájuk is feltételezhetően igazolja), egyszerűen csak nézelődtünk. Mellesleg a fentebbi hozzászólásokból, javaslatokból úgy tűnik, ehhez még csak provokálni sem kell, hogy ilyesmi megvalósuljon a már idézett üzletlánc boltjaiban. A rendőröket pedig csupán azért nem vártuk meg, mert természetesen a sztenderd kamuduma volt csupán, hogy már értesítették őket, így még jövőre is ott ülhetnénk... Viszont még ekkor sem iszkoltunk el, ahogy te visszaemlékeztél, hanem hátramentünk a raktárhoz, ahol gatyára vetkőztettek minket, majd mikor kiderült, hogy semmit nem tulajdonítottunk el, nyilvános bocsánatkérés után távoztunk emelt fővel…  Mindezt megnézheted úgy 10 nap múlva.